DJTZs

 (fenti hivatkozáson hallgatható dalok... jó!)

 az óvódában korábban volt, így ma kicsit értetlenül néztek a gyerekek, hgoy ugyan mit kéne még megünnepelni.

anyanaphoz illően kissé kettősen alakult mindkettő. Az ovison nagyon aranyosak voltak, és én végül nem is sírtam el magam, csak majdnem, Tomi több verset is elmondott és énekeket is énekelt.

Származási hely: 2011 április

 egy saját festésű bögrét kaptam, és egy kedves kis cserepes virágot, és Tomi kedvesen kikísért a végén és elköszönt.

Julcsinál nem ment ilyen gördülékenyen a dolog, saját magához képes félénken, halkan mondott mindent, nem úgy a körénk gyűlt gyereksereg, aki teljes erővel kántált... hogy ezért-e vagy nem, Julcsi dacossá vált utána, a virágot nem akarta nekem adni, majd csak kapaszkodott, kapaszokodott, hogy nem menjek el...

Származási hely: 2011 április

 valahogyan aztán eljöttem.

hogy ma (is) anyák napja van, azt mégiscsak érezhették valahonnan, mert egészen elképesztően viselkedtek...

-most azonban nem részletezem, mert ismét háromszor aludtam el írás közben... -

 múlt héten még egy tréfás dolog történ: hétfőn este valami szerelgetés közben egy apró fémdarab pattant a szemembe, amit nem is vettem először észre, csak hamarosan nagyon szúrt és fájt. éjszaka is ezt tette, és másnap reggel, amikor a rendelőben közölték, hogy a szemészetre fél kettőre van időpont, még korrektül dolgoztam délelőtt a fémrosttal..

aztán a szemész doktorbácsi vizsgálata során, amit egy elképedt kérdéssel kezdett, hogy: Maga köszörült? magának a konyhában a helye! -  csak akkor ijedtem meg egy kicsit, amikor, miután az asszisztensnő behozta a steril csipeszt, a doktorbácsi utána szólt, hogy Marika, kéne még a fúró is! :-)) ekkor elnevettem magam, mire a bácsi közölte, hogy sajnos már rozsdásodik (mármint ami a szememben van), úgyhogy kicsit jobban ki kell tisztítani... ezt persze még viccesebbnek találtam, hogy a szememben rozsdásodik egy fémdarab, de szerencsére a bácsit nem akadályozta a nevetés, hogy az elérzéstelenített szememben turkáljon. mondjuk azt elmulasztotta mondani, amikor aztán feltette a kötést, hogy még kb. egy hétig nem fogok vele rendesen látni.

mostanra majdnem tökéletes

 érdekes, úgy emlékeztem, hogy tegnap éjjel írtam egy blogbejegyzést, mielőtt elnyomott az álom. de úgy tűnik mégsem...

az arról szólt (volna), hogy:

régebben, amikor nekünk nem jutott eszünkbe a CD szó, talán valami olyasmit kérdeztünk, hogy mi a neve a kicsi, fényes lemeznek... Tomi, tegnap, amikor nem jutott eszébe a hanglemez szó, azt kérdezte: Anya, hogy hívják azt az óriási cédét? :-)

ide tartozik még, hogy mostanában fura napok voltak, hétfő és szerda között a gyerekeim teljesen be voltak pörögve, oviból jövet legalább egy (inkább Julcsi) hisztiben tört ki, a BKV utazást kétszer is meghiúsította. nem tudom, hgoy front volt, vagy erősebb naptevékenység - telihold biztosan nem - de valami hihetetlen nyugtalanság jellemezte őket, és egyébként az óvoda többi gyerekét is, úgy láttam. 

aztán a hét második felére kicsit javult a helyzet. természetesen az elhatározásom, ami szerint nem kiabálok, egyáltalán nem valósult meg, bár olyan néha van, hogy már majd szétrobbanok, és magamban mondogatom, hogy nem, nem. aztán van egy gyorsrelaxációs módszerem, amit már Tominak is elmondtam, és meglepetten nevetett, hogy működik.

kiderült a héten az is, hogy Julcsika nagyjából tud biciklizni, mindez a szokásos biciklizős áruházban, ahova gumicsizmáért mentünk, de azt nem találtunk, így rózsaszín úszósapkával, rózsaszín úszószemüveggel, és egy egy pár sportcipővel távoztunk. az úszófelszerelések hamarosan kipróbálásra is kerültek...

Származási hely: 2011.04.16.

de előtte még Julcsi is ráült egy kétkerekűre, és amikor nem vette észre, akkor elengedtem egy időre. tökéletesen ment, csak sajnos közben folyamatosan kiáltozott, hogy anya fogjál, anya fogjál és le is fékezett. így aztán csak néhány métert tudott bringázni.

 Ma igazán nem voltam jó hangulatban, tulajdonképpen függetlenül attól, hogy éppen hogyan is telt a nap. pedig jól telt. 

de este 10 után pár perccel, amikor a beleolvastam egy cikkbe a földrengésfényekről, már éreztem, hogy ma sem fogok búsan ágyba menni, nagyon izgalmasnak találtam a jelenséget.

és amikor még kiderült, hogy modellezni is lehet, kockacukorral, abban a szempillantásban mentem a konyhába elővenni a kockacukrokat, majd sietve a sötét wchelyiségbe összedörzsölni őket. és a jelenség nem maradt el, a kockacukrok belsejében, a dörzsölési felület közelében nem is oly gyenge fény derengett. 

szólj hozzá: Kéken világító cukor

 szép nap ez a mai.

 hétfőn este hazafelé azon gondolkodtam, hogy vajon milyen munka ér annyit, hogy a lázas gyerekemet más hozza el az óvodából, miközben mellette volna a helyem, és ráadásul tudom, hogy még napokig nem is leszek vele. 

aztán szerencsére Tomi nem lett különösebben beteg, egy kis hőemelkedéssel és torokfájással pár nap alatt lezajlott a vírus. Vasárnap még megbeszéltem a gyerekekkel, hogy a héten mikor, melyik nap ki viszi őket az oviba és ki megy értük és le is rajzoltuk. aztán kedden reggelre ebből az lett, hogy Tomi itthon, Julcsi pedig annyira sírt, amikor ott hagytam az óvodában és úgy kapaszkodott, hogy ilyet talán még sosem láttam tőle, az beleszámítva a bölcsis időket is. 

én meg két nap alatt visszaszoktam az auditos időkből már jól megszokott késő esti hazamenetelekre, és ami érdekes, még csak azt sem mondhatnám, hogy ne találtam volna a sok munkában élvezetet. anyagokat összeszedni, egyeztetni, gyorsan összedobni egy posztert ez tulajdonképp jó móka. ahogy egyre jobban felpörögtek az események, egyre inkább el tudtam képzelni, hogy ez a munkastílus az embert magával ragadja egy időre.

végül csütörtök este sikeresen lezajlott a rendezvény, amit szerveztünk, a vendégek elégedettek voltak, megköszönték, többen hálásan jöttek oda hozzám, hogy mennyi régi ismerősükkel találkozhattak újra. én pedig igazán őszintén örültem a sok örömteli ember, például a meghatott nagymama láttán, aki régi munkatársait sok idő után ismét láthatta.

aztán pedig kipipáltam magamban, hogy akkor ezt a fajta kihívást is teljesítettem, hogy tudok időre dolgozni, hogy nem gond kétszáz ember előtt beszélni, hogy tudok természetesen odamenni és kapcsolatot létesíteni velük, stb.

különös ez a kipipálós dolog. igazából nem értem mire kell. 

úgyhogy most magamban ismét más vizekre evezek. részletesebben a munkáról és a kapcsolódó dolgokról úgysem írnék a blogon. igyekszem következőnek inkább fényképeket tenni.

anger management, ez az alcím, de lehetne a fő is.

ennyi napig sikerült. ma este ismét kikeltem magamból, amikor az óvodástársnál töltött kb. 1.5 óra után elindultunk volna haza, de senki (egyik gyerekem sem) volt hajlandó készülődni, aztán sikítoztak a folyosón, stb. nem tudom miért nem fogom fel, hogy ezek kisgyerekek.

itthon már egészen rendben lettünk volna, mígnem, amikor Tomitól elkértem, majd reakció híján elvettem egy játékot, amikor már lefeküdt aludni, ő pedig meglökött, ahogy az ágy peremén álltam. természetesen nem estem le, de legalább olyan mérges lettem, mintha lelökött volna. ő meg legalább úgy sírt és sikított, miután ráordítottam. én meg nagyon megsajnáltam szegényt. 

van valami furcsa ezzel az egésszel, amit nem tudok megmagyarázni. nem egyszerű felmérgesedés, hanem valami iszonyú feszültség, ami ilyenkor belőlem kitör. ha nagy szavakat akarnék használni, amiket nem akarok, úgy mondanám talán, hogy évtizedek feszültsége sűrűsödik egy pontba és ömlik rá valakire. ez csúnya.

 Az utóbbi két nap (vagyis a tegnap és az azelőtt) a türelem próbatételeinek napjai voltak. amit vasárnap leírtam, azt jól ki lehetett próbálni. Jól ismert kifejezéssel: Tomiba a kisördög bújt a játszón. Ismeretlen gyerekek közt elkezdte mondogatni, hgoy más nem mászhat fel, az csak az övé, valóban nem engedett át másokat, majd nekiállt homokot szórni a gyerekekre - kapott az alkalmon Julcsi is, gyorsan ő is szórt egy kicsit... másnap reggel fejbe vágott T. amikor kicsit idegesen szóltam rá, hogy most már jó volna ha felvenné a cipőjét. A kicsit jobb volt, de akkor is éreztem, hogy mindjárt, mindjárt nem bírom, de bírtam :-)

úgyhogy maival együtt három nap, hogy nem kiabáltam velük, ami az utóbbi egy évet alapul véve határozottan szép időtartam. hurrá. egyébként az ideges kiabálástól egy fikarcnyit sem csökken a feszültségi szintem, az övék ellenben növekszik, amitől meg aztán az enyém is tovább, és így tovább, lényeg, hogy nagyon nem éri meg.

Most alszanak :-) Ilyenkor szinte látom, ahogy feldolgoznak. a sok-sok mindent, ami egész nap, és a napok sokasága alatt történt velük. Az alvásról Zoli úgy tartja,hogy akkor növekszenek a gyerekek .-) Én meg úgy, hogy ilyenkor gyarapszanak lelkileg, szellemileg. Nézem őket, és tényleg annyira fantasztikus ez a két kis kisimult arc, ahogy csak szuszognak, szuszognak sok-sok órán keresztül.

megyek lelkileg, szellemileg és testileg gyarapodni :-)

 a türelemnek és nyugodtságnak hihetetlen ereje van. ezt már korábban is többször megtapasztaltam, de újra és újra látom, hogy mekkora.

az IKT-s hétvégéken rendszerint nagyon fáradt vagyok, mind szombaton, de vasárnap este főleg, azt is nehezen képzelem el, hogy hogyan megyek haza, nemhogy még a gyerekekkel foglalkozzak és az otthoni elvárásoknak megfeleljek. viszont mindezekkel együtt valamivel fegyelmezettebb is vagyok, talán mert tudom, hgoy a családom is nagy segítséget nyújt abban, hogy el tudjak járni. így aztán minden fáradtságom ellenére igyekszem odafigyelni.

és, ha sikerül, nagyon bejön.

az alapmeglátás, hgoy a gyerekek, akik hol így, hol úgy viselkednek, tulajdonképpen egyszerűen gyerekesek. pillanatról pillanatra változik a fókuszuk, a hangulatuk, a figyelmük. De a hullámzásban mindig van visszatérés a nyugalomhoz. 

Amikor éktelenkednek, eldobják magukat az utcán, nyalogatják a villamost, ívben hátrafeszülnek (ritka, és ezt valójában kizárólag J. teszi időnként), akkor ezek csak egy ideig tartanak, amely pillanat ott, akkor örökkévalóságnak tűnik. viszont, ha sikerül kivárnom a végét kiabálás, idegbeteg kapkodás és hasonlók nélkül, akkor kivétel nélkül mindig elcsendesül. és lehet tovább létezni. aztán persze jön újra egy hullám, amit ha meglovagolok (kivárok, ötletelek, békénhagyok, elterelek), akkor ismét jön a nyugalom. míg ha idegesen beavatkozom, akkor inkább valamiféle lavina indul el, ami ki tudja hol áll meg, és kit hogyan sért meg.

tehát a helyzetek helyes kezelése pofonegyszerű.

csak ne volna oly nehéz kivárni a végét.