hétfőn este hazafelé azon gondolkodtam, hogy vajon milyen munka ér annyit, hogy a lázas gyerekemet más hozza el az óvodából, miközben mellette volna a helyem, és ráadásul tudom, hogy még napokig nem is leszek vele.
aztán szerencsére Tomi nem lett különösebben beteg, egy kis hőemelkedéssel és torokfájással pár nap alatt lezajlott a vírus. Vasárnap még megbeszéltem a gyerekekkel, hogy a héten mikor, melyik nap ki viszi őket az oviba és ki megy értük és le is rajzoltuk. aztán kedden reggelre ebből az lett, hogy Tomi itthon, Julcsi pedig annyira sírt, amikor ott hagytam az óvodában és úgy kapaszkodott, hogy ilyet talán még sosem láttam tőle, az beleszámítva a bölcsis időket is.
én meg két nap alatt visszaszoktam az auditos időkből már jól megszokott késő esti hazamenetelekre, és ami érdekes, még csak azt sem mondhatnám, hogy ne találtam volna a sok munkában élvezetet. anyagokat összeszedni, egyeztetni, gyorsan összedobni egy posztert ez tulajdonképp jó móka. ahogy egyre jobban felpörögtek az események, egyre inkább el tudtam képzelni, hogy ez a munkastílus az embert magával ragadja egy időre.
végül csütörtök este sikeresen lezajlott a rendezvény, amit szerveztünk, a vendégek elégedettek voltak, megköszönték, többen hálásan jöttek oda hozzám, hogy mennyi régi ismerősükkel találkozhattak újra. én pedig igazán őszintén örültem a sok örömteli ember, például a meghatott nagymama láttán, aki régi munkatársait sok idő után ismét láthatta.
aztán pedig kipipáltam magamban, hogy akkor ezt a fajta kihívást is teljesítettem, hogy tudok időre dolgozni, hogy nem gond kétszáz ember előtt beszélni, hogy tudok természetesen odamenni és kapcsolatot létesíteni velük, stb.
különös ez a kipipálós dolog. igazából nem értem mire kell.
úgyhogy most magamban ismét más vizekre evezek. részletesebben a munkáról és a kapcsolódó dolgokról úgysem írnék a blogon. igyekszem következőnek inkább fényképeket tenni.
