a türelemnek és nyugodtságnak hihetetlen ereje van. ezt már korábban is többször megtapasztaltam, de újra és újra látom, hogy mekkora.
az IKT-s hétvégéken rendszerint nagyon fáradt vagyok, mind szombaton, de vasárnap este főleg, azt is nehezen képzelem el, hogy hogyan megyek haza, nemhogy még a gyerekekkel foglalkozzak és az otthoni elvárásoknak megfeleljek. viszont mindezekkel együtt valamivel fegyelmezettebb is vagyok, talán mert tudom, hgoy a családom is nagy segítséget nyújt abban, hogy el tudjak járni. így aztán minden fáradtságom ellenére igyekszem odafigyelni.
és, ha sikerül, nagyon bejön.
az alapmeglátás, hgoy a gyerekek, akik hol így, hol úgy viselkednek, tulajdonképpen egyszerűen gyerekesek. pillanatról pillanatra változik a fókuszuk, a hangulatuk, a figyelmük. De a hullámzásban mindig van visszatérés a nyugalomhoz.
Amikor éktelenkednek, eldobják magukat az utcán, nyalogatják a villamost, ívben hátrafeszülnek (ritka, és ezt valójában kizárólag J. teszi időnként), akkor ezek csak egy ideig tartanak, amely pillanat ott, akkor örökkévalóságnak tűnik. viszont, ha sikerül kivárnom a végét kiabálás, idegbeteg kapkodás és hasonlók nélkül, akkor kivétel nélkül mindig elcsendesül. és lehet tovább létezni. aztán persze jön újra egy hullám, amit ha meglovagolok (kivárok, ötletelek, békénhagyok, elterelek), akkor ismét jön a nyugalom. míg ha idegesen beavatkozom, akkor inkább valamiféle lavina indul el, ami ki tudja hol áll meg, és kit hogyan sért meg.
tehát a helyzetek helyes kezelése pofonegyszerű.
csak ne volna oly nehéz kivárni a végét.
