én a végén mindig mindenkit megsajnálok... nem tartom ezt egy különösebben jó tulajdonságomnak, sőt, néha egyenesen a jó erkölcs határait súrolják a gondolataim és érzéseim - már amennyiben egy érzés lehet erkölcstelen -, de kétségtelen, hogy az a típus vagyok, aki a darabolós gyilkosnak is azonnal a gyerekkorára gondol, hogy biztosan kedves kis gyerek lehetett, csak verte az apja, vagy nem szerette az anyja, molesztálta a tanítónéni vagy bármi...

A Pali bácsit is mingyá' megsajnáltam, hogy igazán, hát ő csak az anyukáját akarta boldoggá tenni azért hazudott és csalt.

A Felkopp nénit is sajnálom, végső soron szörnyű lehet ilyen szörnyűnek lenni, meg a Felkopp bácsit is, hogy egy ilyen megkeseredett házisárkánnyal él együtt. Ráadásul még a felettük lakók a fürdőszobájukat is eláztatták.

És akkor még persze az amúgy kifejezetten kedves és szimpatikus anyukát is, aki a fejébe vett kitalációk és féltékenység miatt éktelenül leordítja a fejem, majd nem szól hozzám többé - szegénynek persze valahova ki kell tennie a családi gondjait, hát engem talált meg rá...

szóval így van ez.  persze nem a felelősségüket akarom kétségbe vonni, de valahogy a végén mégis megsajnálom őket.

Mint a nagymamám, aki annak idején a balatonszemesi tolvajokat, akik betörtek a házba, a szembesítés során udvariasan kávéval kínálta...