amióta nem nagyon írok blogot, azóta még kevésbé tükrözi az életemben leglényegesebb dolgokat, az, ami mégis megjelenik. ugyanis naponta történnek dolgok, szépek, fontosak, jönnek érzések, jók és rosszak, aztán egyszer csak épp van időm és kedvem írni, és megragadok egy pillanatot és írok róla. 

mostanában gyakran gyötröm magam a "rossz anya" komplexussal, mivel türelmetlenségem és következetlenségem sok veszekedést, sírás-rívást idéz elő. így aztán, amikor már nagyon türelmetlen vagyok, és csúnyán viselkedem a gyerekekkel, akkor utána nagyon kiborulok. rendszerint nem is aznap, hanem a következőn, és nem is azon, hanem valami máson, és akkor előretör, hogy na igen, én vagyok a legszörnyűbb anya, össze-vissza viselkedek, és amúgy is még két gyerekkel sem bírok, mit képzelek magamról, hogy önszántamból bevállalok egy újabbat. - ó, mostanában úgy várom már, hogy megszülessen, és együtt legyünk, és szoptassam, és hordozzam a kendőben, stb... :-)

vigaszom ebben a kaotikus érzésvilágban, hogy Zolival legalább elég jól tudok beszélni ezekről is, és úgy általában mindenről és minden olyan érzésről, ami nem közvetlenül őt, vagy a párkapcs.-ot érintik, érthető módon azok a témák sokkal nehezebben kezelhetők - és sok sok vitát és veszekedést is szülnek.

Máskor azzal nyugtatom magam, hogy hát igen,, a hormonok, na azok aztán most dolgoznak nagyon. de ez nem megnyugtató igazából. mert hormonok mindig vannak, és szórakoznak az emberrel, ez nem jó kibúvó. úgyhogy marad a valódi megoldáskeresés. de vajon mi a valódi megoldás? és hogyan keressem meg? na ezt még nem tudom.

 a bejegyzés címe meg onnan van, hogy épp a napokban is volt egy ilyen idegeskedő türelmetlenkedős este, aminek a végén aztán épp Z. volt, aki azt mondta a gyereknek, hogy na, most már elég a kirohangálásból és dumálásból (lefekvés után sokkal), és becsukta az ajtót, amire Julcsi kiborult. na erre én magamban a konyhában úgyszintén. a végén meg bementem, mondtam, hogy énekelek nekik egy kicsit, megsimogattam T-t, odafeküdtem J. mellé, és addig simogattam, amíg meg nem nyugodott és el nem aludt. és nagyon sajnáltam, hgoy nem így kezdtem. 

erre ma: kezdődik ugyanaz a kijárkálás, az ezt csináld anya, azt csináld, takarj be, hozz vizet, hol a pelus puha része? leesett a nyúlfejű, stb... és amikor már a sokadik ilyenen voltunk túl, akkor mondtam, hogy na, most csukom be az ajtót és kezdtem becsukni. amire mi is lett? J. torkaszakadtából elkezdett üvölteni, T. meg megkérdezte, hogy akkor most bent maradok-e énekelni? hááát. akkor gyorsan ráébredtem, hgoy ez itten egy próba. és erélyesen rászóltam Julcsira. és azóta csend van.

de hogy milyen nehéz a határt megtalálni! hogy most szomorú, szüksége van rám, játszik, fáradt, határait próbálgatja, szeretetre vágyik, vagy éppen mi. azt hiszem legtöbbször ők maguk sem tudják. csak egyszerűen gyerekek.

és szép zárszóként írhatnám, hogy: és ez így van jól...

ami egyébként igaz, de ettől még én nem tudom kezelni ezeket a helyzeteket...