Mostanában rendkívül labilis lelkiállapotban vagyok. amúgy sem vagyok egy stabil figura, de most valahogyan rosszabb idők járnak. biztos a tél, a jég, vagy a félhold, vagy épp a teli, esetleg valami teljesen más teszi...
Mindenesetre ma nagyon szívet melengető délelőttünk volt a jég ellenére. Az óvodai karácsonyi ünnepségen már hagyomány, hogy a szülőkből összeállt kis nőikar (ma plusz egy férfi) néhány két-három szólamú könyebb kórusművet, esetleg kánont énekel. Persze én ehhez is ambivalensen viszonyulok, mert nagyon szeretek énekelni, és a végére általában még egészen szépet is hozunk össze, a gyerekeket nézve meg egyenesen minden anyukának könny gyűlik (jó esetben csak a szemébe, és nem csorog...), de azért ahogy végignézek a kisszékeken kornyadozó kiscsoportosokon, azt érzem, hogy ez valójában nem igazán értük van.
aztán mégis meggondolom magam. mert ha csak egy pici is átjön nekik, ha csak egyszer is elmosolyodnak, egy pár ütemet felismernek, akkor már megéri. a Cselló, a brácsa, a fuvola és a gitár hangját is elraktározzák valahova. mégis megéri :-)
