Az első "szabadnapon" nem csináltam semmit. Hazajöttem az ovibölcsi kör megjárása után, ledobtam a kabátot, jól láthatóan valahová, szétdobáltam a cuccokat, leültem. Interneteztem, elmentem egy barátommal ebédelni, hazajöttem, széjjelebb pakoltam a konyhában, semmit sem mostam el magam után.
Este nagyobb rumli volt, mint egy átlagos napon. Azon kívül, hogy Zoli "nem volt elragadtatva" amikor hazaért, miután neki pedig egyáltalán volt könnyű napja én is megijedtem kicsit. Hátha most már így lesz. Lusta leszek, itthon fogok ülni, semmit sem pakolok el, stb...
Persze nem így lett, egyszerűen csak kellett egy ilyen nap, ahhoz, hogy bármihez is hozzákezdjek.
Hasonlóképp vagyok a gyerkőcök viselkedésével is, amiken utólag mindig jókat nevetek. Amikor szoptatok, valahogy úgy tűnik, minha ez már egész életemben így lenne, úgy képzelem a világot, mint aminek szerves része a szoptatás... amikor másznak, azt hiszem mindig is kúszás-mászás tere lesz a padló... Az éjszakázásoknál szinte magam elé képzelem, amint majd öregkoromban kecmergek ki pár óránként a gyerekekhez... a mindenféletárgyszétdobálása esetén el sem tudom képzelni, hogy lesz olyan, amikor nem szórják ki szándékosan a dolgokat.. és így tovább...
Még csak azt sem mondthatnám hogy a rossz dolgokra van ez így. Pl. a szoptatás, a babakocsitologatás, a játszóterezés, nem beszélve a hordozókendőből kukucskáló gyerekre nagyrészt jó dolgok. De az azért nyomasztana, ha egész életemben ezeket kéne csinálnom. Ha nem volna változás...
Naponta nézek be délelőtt a játszóterekre, egy éve ilyenkor én is minden nap ott voltam a gyerekekkel. És tényleg el sem tudtam képzelni, hogy másképpen is lehetne élni :-)
Nem kell úgy félni!
