az első napokon reggelente úgy keltem, hogy: megyek, elolvasom a híreket, hiszen biztosan megtalálták a himalájai csapatot, és biztosan nagy az öröm, mindenki jól van...
aztán pár nap múlva úgy kezdtem a hírek kereséséhez: ó hát mostanra már egészen biztosan előkerültek, a mentőcsapatok felderítették a helyet, bizonyára egy kórházban ápolják őket...
néhány napra rá már lassabban közelítettem a hírforráshoz, óvatosabban, mit is tudhatok meg. de hiszen én érzem, hogy élnek. csak lehet, hogy van aki ezt nem tudja?
közben folyton folyvást a képek jártak a fejemben: szigetes, bulizós, magasban, hálóban lógós, beszélgetős... meg olyan, hogy ott mi is történik velük. valahol biztosan megbújnak segítségre várva...
néhány napja már úgy feküdtem le: még ma este utóljára nem hiszem el...nem gondolok bele, nem engedem el...
tegnap este megálltam. elkezdem felfogni.