A kisfiam (szerencsére) (egyelőre) más típusú kisgyerek(nek tűnik), mint amilyen az anyja volt. Bátorságot és szocializációt tekintve ez számomra mindenképpen pozitív.
Megyünk a fogorvostól! (nekem tömtek, ő nézelődött, kis fogacskáit is büszkén megmutatta a liftezős székben, anyjának vizet eresztett a pohárba. vagy tízszer.teljesen tele...)
Szóval megyünk az utcán, utunkat állja egy Télapó. kosarában szaloncukrok. Tomi már nyúl oda:
To: - Tomi kér csokit! -- mire Télapó (fiatal, de próbál morogva beszélni) útunkat állja, és éles hangon Tominak szegezi a kérdést:
Té: - Énekelsz nekem valamit? akkor kapsz csokit! Tomi pár pillanat gondolkodás és egy anyai javaslat (boci-boci?) után rázendít:
To: - Boci boci tarka, se füle se farka.... stb. az ahol tejet kapnit már kicsit elharapja, nyúl a szaloncukorért.
Na, büszkén tovább be egy boltba megyünk, gondolom, hú-ha ezt a gyereket nem az elveszettségtől kell félteni, max. a megvehetőségtől..
Boltból ki, Tomi nyargal vissza a Télapóhoz, rázendít újra a Bocibocira, meg sem áll, már Boci Boci megfázott, varrtunk neki nadrágot is lemegy, nyúl a szaloncukorért. majd Köszi kiáltással továbbmegy...
amúgy meg nem is ízlett neki, egyszer csak kiköpte a marcipános másik felét. azért az akkor is jó ,hogy nem olyan félénk - egyelőre, Nekem mindenesetre nagy megkönnyebbülés lenne, ha inkább a cukrosbácsitól kéne félteni, mint azzal küzdeni, h nem szólal meg, nem köszön, stb. én gyerekkoromban (amióta emlékszem) el sem tudtam képzelni, hogy ki az a hülye, aki leáll egy idétlen idegennel kokettálni, főleg valami nevetséges maskarában, akiről minden normális ember tudja, hogy nem a Mikulás. legyen az csokiért vagy bármiért, nemhogy énekelni, vagy az ölébe ülni. őszintén szólva le is néztem kicsit az ilyen gyerekeket. hát még közös éneklés, vagy szembecsukós játékok, stb. pfuj.
Nem irígylem az anyukámat magamért (azóta sem :-)