nagyon tavasz van, de nagyon. mármint érzésileg, hormonálisan, őrültségileg. mert hogy időjárás tekintetében nem is annyira. bár a szeszély megvan: tegnap verőfényes napsütés és zuhogó hóesés, majd megint csak napsütés. valószínűtlen volt. én is tisztára meg vagyok bolondulva.
legalább így érzem magam:
vagy még ígyebb. rohanósan, rózsaszínen, narancssárgán, pirosan. ennél jobban inkább nem részletezem itt a dolgot...
mindenesetre kívülről ez úgy fest, hogy fel-alá járkálok a lakásban, mialatt Julcsi alszik - tegnap, tekintettel rá, hogy kettesben vagyunk, mindent szanaszéjjel hagytam, - valahol csak kiütközik a valódi énem- szóval járkálok, ide-oda teszek dolgokat, gondolataim csapongnak, berohannék pl. Mimihez gyorsan, hogy megnézzem kicsi Julikát -
fantáziáim is csaponganak, felfalnám a világot, mindent és mindenkit, vagy majdnem-
mivel ezeket nem tudom megtenni csokit zabálok, vigyorgok, nézek bambán, hangosan hallgatok zenét fejhallgatóval. kotyogok mindenkinek mindenfélét, amit nem kéne, idétlenek álmodok - bocs, ezekről aztán végképp nem tehetek -
eszembe jutott, hogy amikor ezeket a szobrokat először láttam Párizsban, mennyire megigézett az a tökéletesség amit sugároztak, az, hogy egyszerre olyan élő, és egyszerre hideg és merev.
a tavasz befogadós. meg önkontrollos is egyben...
