egy idilli pillanat:

Származási hely: 2012. szeptember

Azt hiszem általában sem vagyok különösebben szégyenlős leírni az érzéseimet, és bár gyakran azt érzem, hogy K.A. barátnőm az egyetlen a Földön lakó 7 milliárd emberből, akivel egymást jelenlegi élethelyzetünkben valóban megértjük de mivel ez statisztikailag képtelenség, talán az is segít, hogy valószínűleg van még néhány többgyerekes anyuka hasonló érzésvilággal.

Ez a gyerekezés a világon a legambivalensebb dolog, amivel valaha találkoztam. vagy talán inkább úgy fogalmaznék, hogy az, aminél a legnehezebb elviselni és elfogadni az ambivalenciát. Mert a velünk kapcsolatban álló embereket szerethetjük, utálhatjuk, a barátokra is lehet neheztelni, aztán elfelejteni, vagy összeveszni és kibékülni, a férjet szerelmes szavak után másnap el lehet küldeni a ...... ahova akarjuk, még a gyerek is gondolhat, érezhet csúnyát a szülőkről azzal együtt, hogy szereti őket, ez valahogy mind belefér. De hogy a saját gyermekemet egyik pillanatban könnybe lábadt szemmel csodálom, pár perc múlva meg üvöltök vele, hogy ezt meg hogy képzeli... na, ez nekem valahogy nehezen emészthető.

nem is annyira a cselekedet. sokkal inkább az érzések hullámzása. puha kedves szuszogó testet magamhoz ölelem. selymes bőrt megsimogatom, vicces szavakat meghallgatom, stb.

és naponta sok százszor hallom két szájból, hogy anyaaa, anya, aanyaaaa, anyaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa.. és a végén már azt mondom, hogy nem kell megszólítani, inkább csak mondd! (pedig milyen jó, hogy megszólít!)

este fél 10kor ülök az egyik gyerek ágyán, és az a kép úszik be, hogy egy gigantikus méretűre nőtt szúnyog ül a karomon, és szívja a vérem, és én csak nézem erőtlenül, bambán és nem cselekszem semmit. aztán lassan elnyom az álom.