A hónak (még mindig?) tudok örülni. Reggel, ahogy kinézek az ablakon a havas háztetőkre, a havas - és nem latyakos! utcára, aztán az óvodaudvaron csillogó nagy hóra. És, hogy ropog a bakancsom alatt, ahogyan sétálok, mert kevés itt a latyak és több a hó! Igazából még a hideget sem bánom egyelőre. Éppen olyan téli.
Persze van a reggelnek mélypontja, amikor a hóról és a hidegről egyáltalán nem a csillogás, a ropogás, és a frissítő arcpirulás jut eszembe. Ez az a rész, amikor indulunk. Ma megnéztem, kb. 20 percbe tellett, mire az amúgy már benti ruházatot: alsóneműt, nadrágot/harisnyát, pólót, vékony pulcsit már viselő gyerekeket még induláshoz elkészítettem: anoráknadrág, polárpulcsi, még egy pulcsi, sapka, sál, kesztyű, pehyelykabát és hótaposó. Utóbbi már valószínűleg rajtuk van, amikor eszükbe jut, hogy még miért kéne bemenni a szobába... kistáska, amit pont ma nagyon fontos vinni... és jaj, még nem ittam meg a kakaómat, és anya én nem veszek ma sapkát, és deamásikhótaposótakaroooomm!....
és mire ez lezajlik, én a kedvesen gömbölyödő pocak helyén egy kemény falú görögdinnyét érzek, és úgy elfáradok, minta legalábbis komoly munkát végeztem volna órákon keresztül.
az utcán menni pedig újra jó. valahogy eljutunk az óvodáig, én totyogva, Julcsi is totyogva, Tomi pedig előttünk mendegélve - benne botladozunk - de időnként ő össze-vissza szaladgál, mint egy kiskutyus.
az óvodában pedig már nyugalom. amióta nem dolgozom, és főként, amióta ezt végre tudatosítottam is magamban, azóta a reggeli átöltözés tényleg (szinte :-) stresszmentes. szépen nyugodtan vetkőznek, felvenni a benti cipőn kívül nem kell semmit, vagy csak egy szoknyát, rövid nadrágot. van idő elköszönni, játékokat átadni, kezecskéket bekenni, orrot fújni.
aztán nekem visszaindulni..
kivétel a péntek, mert akkor időre megyek, és idegbeteg módon kapkodva sietek.
