Vasárnapi koncertjükön Ian Andersonnak sikerült meglepetést okoznia.
Ahhoz, hogy Paksra utazzunk délután ötkor néhány órára, majd éjszaka vissza, azért kell valami elköteleződés, vagy különleges program, esetleg kellemes nosztalgia. Tán leginkább az első keveredett a harmadikkal, ahogyan elindultunk...
Ehhez képest egészen más történt, mint amire számítottam. Ahogyan Anderson énekelni kezdett, először nem értettem, hogy mi történt a már tavalyelőtt is, de igazából már azelőtt is helyenként elcsukló hangú, a magas hangokkal küzdő, de nagyon eltökélten küzdő énekessel.
Mert a hang teljesen rendben volt újra. Elsőre azt hittem, néhány hanggal énekel mélyebben, és elképzeltem, ahogy áttranszponálták az összes dalt, mondjuk egy kvinttel lejjebb, hogy az énekesnek megfelelő legyen.
Aztán aúgy hallottam, nem, nincs itt semmi nagy átírás, egyszerűen egy oktávval lejjebb teszi mindazt, amit 10 éve még magasabban...
Majd azt vettem észre, hogy egyik sem teljesen igaz, igazándiból a díszitések és felfelé ívelésekből lett inkább lefelé ívelés és másféle díszítés. Szerencséjére a fuvola hangja nem öregedett, a Bourré-t még szebbnek hallottam mint valaha, bár talán addigra már egészen meg voltam hatódva a változástól.
Nagyon örültem. valami olyasmit érzékeltem, Hogy I.A. mostanra felvállalta az öregedést, a változást, nem a korábbit akarja görcsösen megváltoztatni, hanem alkalmazkodik saját magához.
És ettől megint szép lett és a kicsit sajnálatra méltó valaha nagy zenészből újra előadóművésszé változott..
