ELőször néhány mindennapi dologról, pl. hogy így a 2.5 ill. 4 évessel reggelente nagyjából egy óra alatt tudok elkészülni, bár nem tudom mit csinálok ennyi ideig... talán, hogy Tomi mellé odabújok az ágyba, meg Julcsit puszilgatom öltöztetés közben? :-) nem tudom. mert én kb.2 perc alatt zuhanyozok le. (sajnos:-)
Z. már úgy is el tudja altatni őket este, hogy kijön a kisszobából. nekem ez még hátra van. Tomi az említett "leszoktatás" óta egyszer-kétszer jött át éjszaka a mi ágyunkba, amúgy vagy hajnalban, vagy nem is. jellegzetes egyébként, hogy amikor Z. fektet, reggelig alszanak a saját helyeiken... hümm. tán azt hiszik, itt sem vagyok.
Tomi óriási sportmániás, minden egyes ruhadarabról megkérdezi, hogy mennyire sportos, illetve ő maga elmondja, hogy a bakancsa is sportos, meg a napszemüvege, és kedvence amikor tornaóra lesz és rövidnadrágba, tornacipőbe öltöztetem reggel az óvodában...
Ennek keretében, de nem ezért, néhány hete részt vettek életük első tájfutó versenyén is! ami óriási lelkesedést váltott ki, nem is gondoltam, hogy ilyen siker lesz...
Én meg nagy nosztalgiával kódorogtam a réten, de kevés régi ismerőssel találkoztam, ezt talán azért is lehetett, mert a versenyközpont másutt volt mint a cél és még másutt a rajt, szóval valahogy szanaszét voltak az emberek (vagy csak mi voltunk másutt?)
TOmival Zoli futott, én Julcsival sétáltam végig a szalagozott gyerekpályát, ami rendesen bent ment az erdőben, egyáltalán nem úton és ösvényeken, és sokszor a felnőtteknek igencsak le kellett hajolniuk...
Zoli elmondása alapján Tomi valóban futott és nagyon komolyan vette a jelölgetést a kartonon és a pontok megkeresését. A célban pedig apró jutalom várta őket. Tomi azóta is kérdezgeti, hogy mikor lesz a következő tájfutóverseny, amire megyünk. Hát én bizony nem indultam el, tán majd azon a bizonyos következőn, nyíltban...
Várom én is :-)
Amit pedig nem értek (ld.cím) teljesen más téma, az a hihetetlen erős, már-már idegesítő ambivalencia, amit a család bővítésének esetleges és csak jövőbeni lehetőségével kapcs. érzek. igaz, igaz én alapvetően hihetetlenül ambivalens vagyok szinte mindenben, de ez már feszegeti a határokat.
A dolog napi téma (na, mármint bennem, nem reálisan!) sőt, mondhatnám gondolataim óriási részét teszi ki, tevékenységeink és lehetőségeink nagy részét annak tükrében figyelem, hgoy hogyan volna hárommal...
igazából már ezt nem értem. hogy egyáltalán mi a fenének foglalkozom ezzel ennyit. TÉnyleg nem. És aztán jön az, hogy na nem,én ezt nem, ki van zárva, max. ennyi és ennyi év múlva... három picigyerkesek láttán ebben még biztosabb vagyok...hogy én ettől egy az egyben bediliznék, nem bírnám ki, nem akarom!!!
aztán el sem telik pár perc és arra gondolok, hgoy mennyire nagyszerű a hordozás, - meg hogy nem kell annyira mélyre elpakolni az etetőszékeket :-) és hogy melyik ruha lesz majd jó kismamaruhának..., hgoy hogyan fognak játszani a picivel (Tomi nagyon gondoskodó akisbabákkal és nagy szeretettel simogatja őket!), hogy mit kezdenének vele, hgoy Julcsi mennyire volna féltékeny...
De igazából tényleg azt nem értem, hogy miért foglalkozom ezzel a témával folyamatosan. például most. nem érteeeeemmm! ez hormonális? :-)
