Állandóan valahova járok. a táncterápia, pszichológus (most épp nem, hiszen az IKT számlájára fizetem összes létező és nem létező pénzünket), olvasom a feldmár könyveket, meg mindenféle pszi-témát, egyéb táncos eseményeken veszek részt (kontakt, SRT, és ami még épp van...- ez utóbbiak persze nem kifejezetten lélektani dolgok)...

és folyamatosan ott van bennem, hol megfogalmazva, hol nem, hogy rendben, most ezeket végigjárom, de mikor leszek készen?

mikor leszek jól, tisztán, hogy leülhetek a "fotelba" és azt mondhatom, na ez megvan, most már csak élni kell... :-)

és persze mindig tudom, hogy soha. ez is közhely. és bosszant.

nos, ma a liftben felfelé arra a felismerésre jutottam, hogy ez így TERMÉSZETES és RENDBEN VAN. 

hirtelen az a kép jelent meg előttem, hogy kitakarítom a lakást, megmosom a fogam, lezuhanyozok, hajat mosok - mint rendesen, - de aztán egyszer csak ezeket abbahagyom. mert úgy gondolom, hogy már tiszta a lakás, már lezuhanyoztam, a fogamat is megmostam és a hajamat is, úgyhogy most már kész vagyok, csak élni kell...

csakhogy egyáltalán nem csodálkozom valójában azon, hogy az élet során a lakás, a fog, a haj és a test újra koszos lesz, és újra és újra takarítunk és mosunk... és ez rendjén is van.

miért gondolom vajon, hogy a belsőm úgy marad. hogy a lélek nem porosodik, nem fog nyikorogni, hogy készen lesz, és már "csak" élni kell.

hát nem abszurd?