hogy miért is kerülhetnek a panaszos, kiakadós bejegyzések - esetenként? - túlsúlyba a felhőtlen, gyönyörűséget árasztó mosolygós, fotókkal teliek ellenében?
ma ezen gondolkodtam, miközben a lépcsőn egyengettem fel a gyerekeket...
nagyon egyszerű. mert a vidám pillanatok úgy jók ahogy vannak. ha írok róluk, az azért van, hogy megemlékezzek róluk, vagy mert jól esik nézni a képeket, felidézni, ilyesmi.
ellentétben az ingerült, elegem-van, hát-ez-nem-lehet-hogy-ilyen-ez-a-nap érzés, az viszket és szól, hogy adjál már ki, írj már ki, tegyél már le, hogy viselhetőbb legyen. már csak ha arra gondolok, hogy na, ha hazaértem, ezt leírom, már az is segít...
sőt. már le se kell írni.
dilis egy nap volt ez. én feszült idegű piszkosrongy, gyerekek egymást ráncigáló, lökdöső, nyűglődő még a bölcsiben sem alvó kisördögök.
hosszú ideje a legvibrálóbb nap. mi ez. a légnyomás? vagy csak én?
többieknél? semmi különös?
