Személyes. nagyon, talán ijesztően is.

amikor valami szörnyűség történik a világban: távolban, vagy közvetlen közelemben így a természeti katasztrófák pusztításai, a repülőgépszerencsétlenségek, a hegymászók balesetei, ismerősök betegségei, halál, öngyilkosság és egyéb egyéni és tömeges katasztrófák, akkor mindig egy pillanatra megállok, és én is megfigyelem a helyem. ebben a dologban, a világban, viszonyítva mindenhez.

hirtelen minden problémám aprósággá válik, picike burokban létezem, apró hibákkal problémákkal, és szépségekkel. Hirtelen sokkal nagyobb jelentőséget nyer a jó, erősen mutatkozik a harmónia, hálát adok az egészségünkért, hogy van hol laknunk, hogy szeretjük egymást és egyáltalán, hogy élünk.  - ezzel azt hiszem sokan vagyunk így.

egy-egy pillanatra. Tán percekre, órákra, néha még napokra. Elcsendesítem a saját magam által létrehozott nyomorúságokat, mindenek viszonylatában magam által kreált szenvedéseimet. 

aztán visszakerülök. lehet ítélni, fejet csóválni, de az idő, amit a viszonylagosság érint így is, úgy is nagyon rövid. marad persze némi bűntudat, mert az eszem is megmarad, és ésszel ismerem a kiváltságos helyzetem, és mások valóságos - vagy legalábbis valóságosabbnak tűnő - nyomorát.

A vidámság más. vidámság és nevetés van. bőven van, és csodálat és ámulat, főként a gyerekek figyelésekor. A gyerekeim is rengeteget mosolyognak, és néha azt merem hinni, talán rajtam is sokat látják, hiszen gyakorlatilag bármikor amikor rájuk nézek, valamilyen tevékenységük, játékuk közben, önkéntelenül is rájuk mosolygok.

van még önfeledtség a táncban, ami mostanában szintén eléggé elfeledett, és van még önfeledtség játékban, és meghitt együttlétben, gyerekekkel, zolival.

Türelem viszont nincs. Hogy csak elfogyott, vagy sosem volt, az számomra is megfejthetetlen. Valami halvány emlékfoszlány maradt, valami régebbi nyugalomféléből, türelmes sorban állásokról, egymáshoz érésekről, teázgatásról, beszélgetésről, hordozókendővel sétálgatásról.

Ami most van: fáradtság, vibrálás, ingerlékenység, agresszió, indulatok, rombolás. felmérhetetlen, és érthetetlen, nyugalomból előtörő sárkány, segítségért kiáltó gazdatesttel. és félelem.

Kedvencem a kacagás. Ahogyan kacagnak, és a tekintetük. mindent elsöprő felszabadultság.

A sárkány viszont megrémít. annyira megrémít, hogy még írok is róla. Hátha akkor ő is megrémül és odébáll, vagy megszelidül... :-) valamiképp... mert a sárkány viszont nem viszonylagos, nagyon is valóságos, és amit rombolok az is valódi.