ez most itten megint egy önreflexiós bejegyzés lesz.úgyhogy csak ennek megfelelően olvasandó tovább...

eddigi életem alatt valóban az anyaság az, ami a legtöbb újat, váratlan, meglepőt, és megdöbbentőt mutatott meg/hozzott elő? magamból. iskolák? munkahelyek? külföldi élet? kb. a magamról alkotott képnek megfelelően viselkedtem, kommunikáltam, stb.

From 09_04_26tól

Nem így van ez azóta, hogy a gyerkőceimmel vagyok. az is igaz, - és erre ebben a pillanatban döbbentem rá - hogy kicsi gyerekkorom óta nem volt olyan ember, akivel ennyi időt töltöttem volna együtt, mint a gyerekeimmel. ez olyan magától értetődő persze, ugyanakkor érdekes is belegondolni... meg persze az is, hogy az édesanyám óta nem volt, aki ilyen közel álljon hozzám, mint ők.

és sosem gondoltam volna, hogy olyan leszek, amilyen. vagyok. hogy én ingerülten kiabáljak a gyerekkel? hogy én a karjánál fogva húzzam magam után amikor már ötödszörre dobja el magát útközben? hogy én rászóljak, hogy most már aztán döntse el, hogy kakil, vagy nem, mert ebből elég? na ez az utolsó, amit aztán végképp nem gondoltam volna..

de mégis így van. és ezt bizony azt hiszem nem is ők viselik nagyon nehezen, hanem én.

 -- ja, amúgy, ez a bekezdés nincs befejezve. csak úgy abbahagytam, mert épp közbejött vmi. azóta meg nem folytattam --