mosolyogtam nagyon, amikor tegnap, két gyerekkel kézenfogva, villamosról leevickélve, sztk-ban pisit leadva, állunk az építkezés előtt.

Markoló légkalapáccsal. megy a meló, mi hozzátapadva a rácskerítéshez, én középen, kétoldalt a két kis krapóca, hull a fejünkre a hó (én sapka nélkül, hisz úgyis mindjárt a villamoson vagyunk), és csak nézik, nézik, azt a fránya légkalapácsot, ahogyan küzd a kemény aszfalttal. 

Én meg szertenézek, és időnként egy-egy nő, (anyuka?) férfi (apuka?) rámpillant, elmosolyodik, némi cinkossággal a mosolyában, én meg cinkosan-büszkén vissza őrá, mert Mi tudunk valamit, amit a többi, fapofával a latyakban továbbtocsogó járókelő talán nem tud, vagy nem érez...