Egy Vekerdy cikkben (azaz válaszlevél egy bizonytalan apukának) olvastam az imént egy példát, amelyben arra szeretne rávilágítani, hogy milyen fontos, hogy a szülő kisgyerekkorban dícsérjen, ne kritizáljon, még akkor is, ha a gyerek esetleg nem tökéletesen csinál meg valamit. sőt, még később is csak óvatosan a kritikával!

" ... a nagy hagyományú távolkeleti színházakban az akrobaták és színészek gyerekkorban kezdik meg családtagjaik felkészítését. De ősi szabály, hogy hétéves koráig akkor sem tanítják a gyereket, ha a gyerek maga kéri a tanítást, csak hagyják, hogy szabadon utánozzon. Hét és tizennégy éves kora között már tanítják, de nem javítgatják, nem kritizálják! Mert ez visszafogja fejlődését. A pontosítás, a kritizálás időszaka csak a kamaszkor után jön el, amikor már maga az ifjú is kritikával figyeli a világot és önmagát. Tanulhatnánk ebből az évszázados tapasztalatból, tanulhatnánk - ebben is - a távol-keleti nagy kultúráktól."
 

mellesleg szerintem ez felnőttkorban is többé-kevésbé így van. vagy legalábbis vannak emberek, akiket a dícséret, az elismerés visz előre - szárnyakat ad - és vannak akiket a jól megfogalmazott kritika, tán felnőttek közt még olyanok is, akiket a kifejezett letolás, lehurrogás ösztönöz, bár én ezt igazából valamiféle rejtett bosszúvágynak érzem olyankor, nem egészséges önértékelésen alapuló viselkedésnek.

Különösen fontos - ahogy Vekerdy is kitér rá - az apa dícsérete elismerése, különösen a fiúgyerekeknél, bár azért a lányoknál is!

A szótlanság, a gúnyosság, az irónia, a közvetett rámutatás kisgyerekeknél nem működik - ezt már én mondom, sőt szerintem konkrétan rombol.

Amúgy én kb. ezt látom az ismerősök körében is - már akiknek a szüleit is ismerem - Akiket gyerekkorunkban elismeréssel illettek, bíztattak, megbecsültek mindabban amivel foglalkozott azok sajátmagukat értékesnek találó, nagyjából egészséges önértékeléssel rendelkező, nem a szorongásaik által irányított, (többé-kevésbé :-) tudatos felnőtté nőtték ki magukat - és önállóan megállnak a lábukon!, míg akiket kritizáltak, nem egyértelmű biztatásokkal fordultak felé, a szülők a saját konfliktusaikkal, szorongásaikkal terheltek, stb. azok sokkal inkább vagy félénk, magukat kevésre vagy semmire sem tartó, állandó félelmeik és önbizalomhiányuk által irányított, vagy arrogáns, a világot maguk alá gyűrni vágyó, pökhendibb alakokká válnak. Persze lehet ezeken változtatni, komoly munkával és tudatossággal. valamennyire. A legnehezebb, hogy szerintem mindannyian igyekszünk a legjobban csinálni, a legjobb szándékkal a legtöbbet adni, aztán majd csak nézünk, hogy mit kapunk vissza a kamaszodó és felnövő gyerkőceinktől. és milyen közel is van! Tomi 15,5 év múlva nagykorú lesz! pár pillanat... :-)

Amúgy ezt az egészet csak onnan szedtem elő, hogy rákerestem a félelem, kisgyerek, hangosság és Vekerdy szavakra teljesen más témában, aztán már végigolvastam a cikket és akkor már elgondolkodtam...