Öt nap rövid és hosszú időnek tűnik, ha a gyerekek távol vannak.
Kevés arra, hogy valóban rendbe tegyem a lakást (munka mellett), hogy sokat beszélgessünk és sok mindenkivel találkozzak, kiállításokat és színházi előadásokat nézzek meg (azért volt mozi és színház is), ugyanakkor hosszú, hogy ilyen sokáig üres a gyerekszoba, és olyan hosszú, hogy a találkozás napján, már igazán izgatottan készülök a viszontlátásra.
hosszú olyan szempontból is hogy 5 nap alatt tökéletesen el lehet szokni a minden másodpercben jelenléttől, úgyhogy egészen bután néztem, amikor újra pillanatonként kellett a lakás helyiségei közt rohangálni, kérdésekre válaszolni, pohár vizet vinni, szárnyas egyszarvú pónicsikót rajzolni rózsaszínnel...
legjobban egyébként a legutóbbit élveztem. és még azt, amikor Tomi azt magyarázta az autósszőnyegen gyönyörűen elrendezett kisautók kapcsán, hogy ezek egy hajléktalan ember autói, de nem adja el őket, nincs szüksége házra, mert ő az utcán él... aztán később meggondolta magát, és azt mondta, hogy a hajléktalan mégis eladja az összeset, és amellett, hogy magának lakást vásárol, még a többi hajléktalantársát is megsegíti... na jó, ez utóbbira rákérdeztem én is :-)
ilyen témákban volt gazdag a hazaérkezés napja..
