besokalltam.
elegem van a harapdáló, nyivákoló, sikító, egymást hergelő, ágyból kirohanó, benne ordító, anyázó , ütögető, csapkodó, idegtépő, szórakozó, tépkedő, mégjobban egymást hergelő gyerekek különböző módon történő altatgatásából,
elegem van abból, hgoy mindig van valaki, aki azt hiszi, hogy ő bezzeg jobban tudná.. egy fenét tudná jobban. - rendszerint egy vagy kevesebb gyerekes, esetleg 25 éves nagylánnyal vagy nagyfiúval rendelkező, stb. emberek -
Tomi kiskorában (kb. másfél éves kora előtt) amikor még egyedül aludt el egy kedves köszönés után a szobájában, arra gondoltam, hogy, na van egy dolog, ami nekem biztosan nem menne, és nincs se kedvem se energiám rá, ez az altatgatási hercehurca. örömmel gondoltam rá, hogy pontosan ez az, amire nincs is szükség.
azóta ez változott.
tényleg nem megy. utálok altatni. persze, szívesen elmesélek egy mesét, utána szívesen elénekelem a bóbitából a versek nagy részét, utána szívesen dúdolok még egy kicsit, és a kis krapócák álomba szenderülnek. ámde amikor énekelek és Julcsi sikít, amikor Julcsi megnyugszik és erre TOmi sikít, amikor Julcsit a vállamra teszem és erre erősen beleharap, majd mardosni kezdi az arcomat, amikor végre lehajtja a fejét, és Tomi, mint aki csak erre várt kurjant egy nagyot...
amikor megelégelem, kijövök, erre Tomi egymás után 10edszerre is kirohan és én 10edszerre is visszateszem (jó karizomerősítő :-)
ezeket mind igazán utálom. hiába próbáltam szépítgetni magamban, hogy pl. nem annyira kedvelem, nem a kedvencem, kevésbé szeretem, mint a játszótéren játszani (amit egyébként kifejezetten szeretek) nem olyan felemelő, mint a hozzámsimuló Julcsit simogatni, vagy az éjjel az ágyunkban megjelenő Tomi szuszogását hallgatni... nem erről van szó. egyszerűen ezt az altatási hercét rettentően utálom. talán azért is annyira, mert látom, hogy külön külön mindkettő simán aludna, hogy fáradtak, álmosak, majd szétdőlnek... de így hárman egymásra hangolódni rohadt nehéz.
és én előbb-utóbb felnúzom őket az idegességemmel és az akaratommal, hoyg aludjanak, csak nyugtalanabbá teszem őket.
most abba hagytam, csinálnak amit akarnak (nagyjából :-)
azt hiszem, a pici gyerek azért ilyen marha nehéz (már akinek), mert szinte az egyetlen olyan "feladat" az ember életében, ahol a racionalitás nem hat, hanem az ember teljes mértékben a lényével, kisugárzásával, tudatosságával hat/vagynemhat a gyerekére.
és ez frusztráló bizony, ha épp nem működik. és szembe kell nézni vele.
