A minap beszélgettem a barátnőmmel, hogy lassan eljön az az idő, hogy a nagyobbik gyerekeinkről már nem akarunk nyilvánosan írni, képeket feltenni. valószínű nem szeretnék az osztálytársaiktól visszahallani, hogy éppen hány kilósak, mit csináltak a hétvégén, és mivel örvendeztetik, vagy épp szomorítják mostanában a szüleiket...
de talán még van egy kis idő addig :-)
T. iskolás lett és nagyon nagyfiús, meg időnként rettentő hisztis és hektikus. Az iskolával kapcsolatban egy hét után olyan érzésem volt, mintha már évek óta iskolás volna. Hol gördülékenyen, hol elégedetlenkedve kel reggel, szereti is meg nem is. Utál házit írni.
D (egy nehezen indulós reggelt követően az iskola felé...): - Tomikám, akkor most te tulajdonképpen szeretsz iskolába járni, csak nehezen kelsz fel reggel, vagy van esetleg valami, ami nem jó ott, amiért nem szeretnél menni?
T: Szeretek az iskolában lenni, csak jobb volna, ha Anyával és Apával ott aludnánk este, és akkor nem kéne reggel korán indulni :-)
ez vicces volt, és kicsit megnyugtatott
Mindezekkel együtt teljes természetességgel veszi hátára a táskát induláskor, a suli elől már egyedül sétál be a sok nagy között, délután amikor belesek az osztályba, vagy összeszedem az udvaron úgy látom vidám, a többiekkel felszabadultan játszik. Már egy nap után arról számolt be, hogy van barátja, aztán néhány nap múlva már több is volt . - sőt egy röpke szerelem is felmerült, de arról mostanában már nem esik szó...
Valószínűleg bele kell törődnöm, hogy az iskola az iskola, ahova azért megyünk, mert kötelező, és a 7 éves kisfiam (szerencsére!) még mindig sokkal szívesebben marad és játszik itthon, mint, hogy iskolába kelljen mennie.
A tanítónéni nagyon kedves, és odafigyel rá - amennyire ennyi gyerek mellett lehetséges - hogy az olvasni tudó gyerekeknek legyen olyan olvasós feladatuk, ami őket leköti. Tomi már hozott is haza kis meserészletet, amit külön kapott olvasásra.
A rutinfeladatokat (sok kis vonal húzása, stb) nehezen viseli. Egyszer valahogy így fogalmazott ezekkel kapcsolatosan.
T: már rájöttem: nem szabad gondolkodni, mert túlgondolkodom akkor a feladatot.
Szabadidejében sokat játszik Zsuzsival. Vele mindig türelmes, korának megfelelően foglalkozik vele. Sokszor hallom vissza a tőlem eltanult kommunikációs módokat Zsuzsi irányába, amiktől persze égnek áll a hajam, hogy milyen szörnyűek :-)
Julcsival - és velünk sokszor türelmetlen, hirtelen haragú, hamar kiabál, üt, csapkod, stb. Rettentő rosszul viseli az ellentmondást, és bizonyos dolgokban olyan szinten önállóságra vágyik, hogy bármilyen kis beleszólás, javaslat frusztrálja. Ezeket a kitöréseket nekem kéne segítenem csitítani, de úgy tűnik abszolút alkalmatlan vagyok rá, annyira felidegesítenek, bizonyos kommunikációs stílusok, hogy onnantól csak magamra figyelek, és nem tudok T-nak nyugodtan segíteni. ez elég rossz.
Nagyon sokat gondolkodik Tomi, szinte hallom, ahogy az agyában pörögnek a gondolatok, mi hogyan van, mit hogyan lehetne megoldani, tovább fejleszeni.
Szabad téren továbbra is könnyebben bírok vele, ha bringázunk, futunk, sétálunk, kirándulunk, sokkal kevesebb köztünk a konfliktus. Ez gondolom elsősorban azért van, mert nekem ezek a nyugtató és otthonos terepek és tevékenységek.